Véleményem az, hogy a bátorság, mint fogalmat meg lehetne határozni úgy hogy; ’egy olyan tevékenység, ami a kényelmi terünkből való kilépést és embertársainkkal szemben végzett önzetlen cselekedet jelent’. Mivel aki a háborúban harcol, azért teszi hogy országának békét, földet vagy dicsőséget szerezzen, az orvos azért gyógyít hogy ember társai tovább élhessenek, aki pedig felszólal egy elnyomó rendszer ellen, azért teszi, mivel nem bírja tovább, hogy családját vagy barátait, esetleg önmagát egy nem szabad életben látja. A bátorság mint olyat, nem szabadna úgy felfogni, mintha egy hatalmas tettet hajtott volna végre az illető. Miért nem lehet a bátorság egy norma? Mégis, miért nem neveltjük gyermekeinket arra, hogy a segítség és a bátor tettek tudatos végzése a normális? A válasz talán egyszerűbb mint gondolnánk, úgy érzem hogy a bátorságot nehéz lenne megfogalmazni úgy, hogy az mindenkinek megfelelő legyen, szerintem a bátorság mindenkinek szubjektív, amíg valakinek azt jelentheti ez az erény, hogy valaki csak a csatában lehet bátor és ha valaki nem megy harcolni az csakis gyáva lehet. És mivel a fogalom mindenki fogalomtárában különbözhet, nehéz lenne egy egyetemes bátorság fogalmat megnevezni.…
