A lelke elcsúfulásáért viszont annál inkább felelősnek mondható, az én értelmezésem szerint ugyanis aszerint változik a festmény, hogy ő tudat alatt milyennek látja magát. Ezt a rothadást egyedül úgy lehetett volna megállítani, ha képes elhitetni magával, hogy nem bűnös semmiben, és megbocsátani magának - erre azonban egyre inkább képtelen volt, helyette más megbocsátását kereste, például a templomban.
Számomra a film befejezése katartikus élmény volt, aminek érzelmi hatásához nagyban hozzájárult az is, hogy én még láttam esélyt Dorian Gray megváltására. A Harry lánya iránt érzett, az első szerelméhez fogható érzelmek elég erősek lehettek volna ahhoz, hogy általuk felismerje a megmaradt szépséget a lelkében, és képessé váljon jót cselekedni. Ehhez hozzájárul az is, hogy Emily nyitott, az addigi világnézetét átalakító partnerként idővel alkalmas lehetett volna arra is, hogy lássa a lelkét, és továbbra is szeresse, segítse az úton önmaga fejlesztéséhez. A történet szerencsétlen tragikuma, hogy ekkorra már annyira megőrjítette Dorian-t az öngyűlöletté forrt lelkiismeret-furdalás, hogy ő is képtelenné vált magára nézni, és az egyetlen lehetőséget saját maga feláldozásában látta.
…
