Kolumbán Jenő. Fáradt vándor

Tükörben
Köveket dobálok szelíd tóba,
ráncolja is ő szép homlokát,
és a hegyek morcosan bámulják
bennem a romboló ostobát.
Hiszen arcukat figyelik éppen
amin nem hagy nyomot az idő,
fa hajukat széllel igazgatják
nincs a képen szemernyi redő.
A tó zöld vize kisimul közben,
törött tükör magát javítja,
meglátom benne magam a fák közt...
Derekam a szél meghajlítja.
Belesimulok az élő tájba.
Fa vagyok, bokor, vagy fürge gyík,
mert nem szeretek én ember lenni...
Szívesebben lennék bármelyik.…