A hűbéri rendszer legfelső csúcsán a király állott, aki a jogok forrása volt. Az ő hűbéresei a nagybirtokosok, akiket megfelelő számú fegyveres kiállítására vagy főhivatalok viselésére köteleztek. A nagybirtokos a király hűbérese (vazallusa) volt, a király pedig hűbéresének ura. Kisebb vagyonú hűbéresekkel a nagybirtokosok is rendelkeztek. A rendszer legalján az ún. kishűbéresek álltak, akiknek birtokuk jövedelméből már csak a személyes hadba vonulás költségeit sikerült fedezniük. A hűbéri társadalom szerves részét alkotta az egyház. A zavaros korszakokban az egyházi birtokokat megkímélték. A korai középkorban az egyházi birtokokon alakult ki a legmodernebb gazdálkodás. A hívekkel foglalkozó plébánosok az esperes felügyelete alá tartoztak, több esperesség egy püspökséget alkotott és több püspökség az érsek ellenőrzése alatt állt. Ezt a szervezetet nevezzük világi papságnak, amelynek élére a római pápa került. Megjelentek a szerzetesek is, akik a társadalomtól elkülönülten kolostorokban éltek, elmélkedtek, ugyanakkor nagy szerepet vállaltak a művelődésben. A jobbágyság legfőbb jellemzője, hogy nem rendelkezett a föld tulajdonjogával, és vagy a földesúr magánbirtokán (allódium) dolgozott, vagy a földesúrtól kapott földön gazdálkodott faluközösségben. Jogilag a földesúré volt a föld, a gyakorlatban a jobbágy birtokába került, de a földhasználat fejében a földesúrnak szolgáltatásokkal. Pénzzel, terményének meghatározott részével és munkaszolgáltatással (robot) tartozott. A jobbágynak érdeke volt a termelés fokozása. Személyileg is függött földesurától, csak az ő beleegyezésével költözhetett el.…
