Németország próbált részt venni a gyarmatokért vívott küzdelembe, bár pár kisebb területen kívül (Kamerun, Német Kelet-Afrika) nem ért el jelentős sikereket.
Azonban II. Vilmos 1905-ben Marokkóba látogatott, ahol a helyi szultánnal folytatott tárgyalásokat, ezzel pedig azt üzente, hogy nem ismeri el a területet francia érdekszférának. Ezt követően javasolta az ügy rendezését az 1906-os Algecirasi konferencia összehívásával, viszont az „entente cordiale”-t már 1904-ben megkötötték, így az értekezleten teljes volt a Németország-ellenesség, Marokkót pedig elismerték francia érdekszférának. Ez volt az I. marokkói válság. Az 1918-as annexiós válságot követően még inkább felhevült a helyzet a nagyhatalmak körében, és Németország választási lehetőség elé állította Oroszországot: vagy belemegy a konferenciába, vagy háborúznak. Ezt követően Oroszország visszakozott.
1911-ben Marokkóban egy francia-ellenes lázadás tört ki, így Németország „Panther” hadihajói fenyegetésképpen befutottak Agadir kikötőjébe, jelezve, hogy továbbra sem ismerik el a francia fennhatóságot. Ezt nevezték „párducugrásnak”. Miután Nagy-Britannia tiltakozott, Németország meghátrált, viszont a felek között már tapintható volt a feszültség: az angolok és a franciák érezték, hogy Németország legközelebb már vállalni fogja a háborút, és borús idők köszöntenek be a nagyhatalmak számára.
…
