Mindennapi élet:
A harmincas évek diktatórikus rendszerei a művészetet és a sportot is kisajátították, eszközül használták céljaik megvalósításához. Korlátozták a művészi kifejezés szabadságát, miközben a művészek legnagyobb megrendelőivé is váltak. Az ideológiailag szembenálló szélsőjobboldali és szélsőbaloldali diktatúrák művészeti ízlése meglepően hasonló volt: monumentális, a birodalom nagyságát hirdető épületek, heroikus pózba merevedő alakok, a rendszer eszméit megjelenítő idealizált ábrázolások sora igazolja a párhuzamosságot. Célratörően használták az új médiákat: a rádiót és a mozit.
Az újonnan szervezett, Goebbels vezette propagandaminisztérium a népi életforma tisztaságának s a boldogító középszernek a képeivel bombázta a kisembert. E képeken Göring gondos atyaként, Hitler jelentéktelen kispolgárként tűnt fel, hogy éreztessék a kisemberrel, hogy ő is jelentős lehet, másrészt viszont óriási ünnepségeket rendeztek, pl.: nürnbergi egyhetes pártkongresszus, a Führer születésnapja vagy a hatalomra kerülés napja, január 30. alkalmából, hogy a németeket rabul ejtse az erő és a hatalom igézete, a nácizmus neoklasszicista gigantomániája.
A kultúra „újszerű” totális megtisztulását jelentő értelmezésének következtében 1933 májusától máglyára kerültek a „német szellemiségtől idegen” kultúrtermékek, s megindult a baloldali és zsidó értelmiség elleni küzdelem, pl. nyilvános könyvégetéseken semmisítették meg Thomas Mann, Heine, Freud, Jack London, Einstein, stb. műveit. Jellemző volt az erő kultusza, a szimbólumok, jelképek használata, pl. horogkereszt, „Heil Hitler” üdvözlés, stb.
…
